Legszebb emlékeim idén karácsonykor.
Amikor bolyongtunk kettesben a bevásárlóközpontban, utolsó nap, este, mégis nyugodtan, sőt, élveztük a dolgot! Megnevettettünk minden eladót, vidámabb karácsonyi bevásárlásom még nem volt!
Amikor apu rájött, karácsony másnapján, hogy már rég óta nem vagyunk igazi család, hogy nem tanítottak meg minket szeretni. Úgy néz ki, erre öcsémmel hamarabb rájöttünk, jóideje érzem, hogy ebből a családból nagyon hiányzik valami. Igaz, hogy most is csak megállapítottuk, de tenni nem tettünk semmit, mégis, hogy beismertük, már fél siker. Talán jövőre többet tudunk tenni...
Amikor lefekszem, kezembe veszem az aktuális Fable regényt és elmerülök egy másik világban.
Várom már nagyon, hogy holnap mit szólsz majd az ajándékomhoz, nagyon félek, hogy nem fog tetszeni (a komplexus örök...). Valahogy nem vagyok jó ebben, jobban szeretek időt és figyelmet ajándékozni, mint tárgyakat, főleg azoknak, akik igazán fontosak számomra.
Várom már, hogy hozzád bújjak holnap este, hogy kezedet szorongatva aludjak el.
Várom már, hogy vasárnap viszontlássam a tágabb családomat, hogy együtt ünnepeljünk.
Akármilyen hihetetlen, várom már, hogy számvitelt, integrációs ismereteket tanuljak.
Amit nem várok, az a PreLEF, sűrű hétvége lesz, utána még bőven lesznek vizsgáim is, nem tudom, hogyan fogom megoldani, kicsit félek is.
Mindezek mellett (és néhány dolog ellenére) a jövőbe nézek, és kezembe veszem a sorsom.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.