Vándorlásaim

 El kell mondjam! Egynek nem mondhatom, így mondom mindenkinek. Apukám rákos. Egyszerűen nem tudom felfogni. Még így, leírva sem, az nem lehet, hisz ő az az apuka, aki tűzön-vízen át férfi, aki a minta, hogy milyen pasit válasszak, aki mindig mellettünk áll.

 Tegnap örültünk, a lelet negatív. Valami furcsa volt a pillanatban, mégis jól esett fellélegezni. Aztán ma kiderült, a jelentés két oldalas. A második oldalon, a 10 mintából 5-ben rákos sejtek vannak. Jöhet a kórház, a műtét, a minden. És persze mindig a legjobbkor, a legjobb emberekkel...

 Ha sikerül a műtét meggyógyulhat. Ha nem, akkor van 2 éve. Nem, ezt nem tudom felfogni...

 Mert vándorolni jó. De csak addig, amíg az ember el nem éri uticélját. Ha megérkezik, megpihenne. Valahogy így vagyok én is, megpihennék már. Útitársat és menedéket keresek, de valahogy nem ez jön szembe. Hanem a zsákutca és a csalódás. Próbálom nem keresni, de akkor meg az fáj. Lassan másfél éve, hogy egyedül vagyok, pontosabban, hogy senkire nem támaszkodhatok úgy igazán, ha valami bánt. Kidőlt fa vagyok egy tisztás közepén, senki nem néz rám. Kívülről az arcomra kövült a mosoly, belülről viszont csíp a szomorúság. Egyre elkeseredettebb vagyok, egyre kevésbé tudom, hogy mit kellene tennem.

 Véget szeretnék vetni a vándorutamnak. Végre.

 Hiszem, hogy lesz olyan, amikor a munkahelyemről kilépve a hideg, csillogó őszi-télbe mosolyogni tudok majd, mert Ő ott fog várni rám. Hiszem azt is, hogy elveszhetek még egy szempárban, ahogy Ő elveszik majd az enyémben. Hiszem, hogy elmosolyodok, amikor csak eszembe jut. Hiszem, hogy órákat beszélgetünk majd kéz a kézben. Hiszem, hogy eljön majd.

 Mert azt már tudom, hogy tudok szeretni, végre, másfél év kellett, hogy újra érezzem, felfedezzem magamnak ezt az éltető érzést. Abban pedig csak hinni tudok, hogy én is szerethető vagyok és lesz olyan, aki bízni tud bennem és akiben én is feltétel nélkül újra bízhatok. 

 Hiszem, mert ha nem tenném nem is tudom hol lennék most...

 Ma végre jelentkezett. Írt egy üzenetet.

 Nem érzi, hogy az érzelmei fejlődnének a kapcsolattal, ő ennél többet vár. Azt érzi, hogy megtorpant benne valami, ez neki kevés. Én meg nem értem.

 Múlt héten ő keresett, írt, telefonált. 4 találkából 3-at ő kért. Csak bambán bámult a szemembe, még az autóban sem engedte el a kezem, bal kézzel váltott inkább. Teljesen az ellentéte volt annak, amilyennek most leírta magát. 

 Azt mondja történtek dolgok a múlt héten. Van egy tippem, valószínűleg visszatért a szőke angyal. Vele és a 10 évvel, meg az eljegyzéssel tényleg nem tudom felvenni a versenyt, de még ha lett volna rá lehetőség sem akartam volna. Ez a fiú csak egy szerelmet, egyféle kapcsolatot ismer, mégpedig azt, ami 10 évig ott volt neki. Ezért nem tudom őt hibáztatni, csak az én szerencsémet átkozhatom. Pedig piszok jó pasi volt, értelmes és kedves. Igazán kár érte...

 Múlt héten négy találka, ezen a héten meg egy sem, még az is lehet, hogy a hosszú hétvégén sem sikerül összefutni. Mi a franc változott? Mit csináltam? Már megint mit csesztem el?

 Miért van az, hogy egy srác látszólag jól érzi magát velem, aztán egyik napról a másikra elhidegül, nem keres. Mi teszek/mondok, ami nem ok? Pedig eskü, tényleg nem lógok rajta, iszonyatosan igyekszem...

 Fájfájfáj, nagyon fáj. Nekem miért nem jön össze sosem? :(