Mert vándorolni jó. De csak addig, amíg az ember el nem éri uticélját. Ha megérkezik, megpihenne. Valahogy így vagyok én is, megpihennék már. Útitársat és menedéket keresek, de valahogy nem ez jön szembe. Hanem a zsákutca és a csalódás. Próbálom nem keresni, de akkor meg az fáj. Lassan másfél éve, hogy egyedül vagyok, pontosabban, hogy senkire nem támaszkodhatok úgy igazán, ha valami bánt. Kidőlt fa vagyok egy tisztás közepén, senki nem néz rám. Kívülről az arcomra kövült a mosoly, belülről viszont csíp a szomorúság. Egyre elkeseredettebb vagyok, egyre kevésbé tudom, hogy mit kellene tennem.
Véget szeretnék vetni a vándorutamnak. Végre.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.