Vándorlásaim

 Hová is jutottam a tengernyi sok kivett könyvvel? Nos, a vizsgaidőszak a legjobb zsűri, ugyanis, ha valami nem nyeri meg azonnal a tetszésemet (értsd az első 5 oldalon), akkor leteszem a könyvet és már nyúlok is másikért.

 Hogy mi lett például a Hiúságok máglyájával? 50 oldal után rájöttem, hogy a közelmúltban láttam a filmet és a nő iszonyatosan unszimpatikus volt benne. Így letettem a könyvet is, talán majd valamikor adok neki még egy esélyt.

 Capek könyve (Harc a szalamandrákkal) viszint fantasztikus! Egy negatív utópia az emberi kapzsiságról, aki azért hódítja meg a szalamandrákat, hogy dolgoztassa őket, de lassan több joguk lesz, mint az embereknek. És jön a fagyi visszanyal eset. Mindenkinek tudom ajánlani, főleg aki szereti Merle könyveit, az alaphangulat hasonló, de a szerkesztés és a hangnem nagyon különleges. Örök élmény marad.

 Próbálkoztam az író más művével is, de a novellák nem lódították úgy meg a képzeletemet, mint a regény. Szerintem még keresgélek Capek munkásságában!

 Nos, az angol könyvet el sem kezdtem, elhatároztam, hogy inkább magyarul olvasom el, fáradt voltam a suli miatt, valamint a fülszöveg sem hódított meg annyira, mint első olvasatra.

 Azóta újra a könyvtárban jártam. Kivettem Závada Jadviga párnáját, de végül úgy alakult, hogy megjelent az új Fable könyv és én persze, hogy megvettem, aztán már nem volt kedvem folytatni az amúgy is számomra kicsit vontatottnak tetsző történetet. Ezzel együtt az új mese sem tetszett annyira, mint régen, néha hiányoltam az ős-varázst a lapokról, a sorozat utolsó kötetei felé már egyre több a kegyetlenség és fülig ér a mocsok. Ráadásul az írónőnek ez előtt két könyve jött ki: Kedves mint egy kéjgyilkos (a hangulata is ilyen, igen), a másik pedig a Mennyből a csontváz, ezt már meg sem vettem. Jó volt újra a zsarucsalád napjaiba belelesni, de valahogy azt éreztem, hogy mindenki olyan fásult, mindösszesen csak 4-szer nevettem fel hangosan a könyvön, ami Vavyan Fable-nél KEVÉS! Na persze, nem akarok rögtön doktorit írni a műről, elvégre "csak" ponyva, de a legjobb a műfajban! A régi köteteket leporolva még mindig gurulok a nevetéstől, vagy sírok, ha kell. Jah, és mindezek ellenére túl hamar lett vége ;)

 Egy szó mint száz, előttel tornyosult még a Forsyte Saga, talán egyszer majd neki is esem komolyabban, de mostanság örülök, ha fél óráig, füleket befogva az eszemben marad valami a rengeteg tanulnivalótól, nem hogy megjegyezzem azt a 24 nevet, amit már rögtö az első oldalon felsorakoztat, és ezek csak a család tagjai...

 Egy könyvvel viszont már régen szemeztem, apunak vettem az egyik szülinapjára (ma is szülinapja volt, szomorúan emlegette, hogy holnaptól már nem kell jegyet vennie a BKV-n, de azért hétvégén csak elmennek kacsázni Pécsre...). Szerb Antal: A Pendragon legenda. Úgy a könyv felénél lehettem, amikor megfogalmazódott bennem: Szerb Antal a mi Barna Dánielünk! Szinte magam előtt láttam, ahogyan a fényesre pucolt lovagi páncélok előtt sétálok, vagy megforgatom a nagy rózsakeresztet, hogy feltáruljon egy alkimista sírja. Rejtély, borzongás, történelem, csavarok. Ponyva-szépirodalom :) Nagyon tetszett, szórakoztatott, és más nem is volt a célja. Olvastam én tőle az Utas és holdvilágot is, ami szép volt, kedves és tanulságos, de homlokegyenest más, mint ez a könyv. Megelőzi Dan Brown korát, a stílus kissé poros, de az izgalom ugyanaz. Javaslom elolvasásra! :)

 Szép álmokat!