Kislányként mindenki elképzeli, ahogyan majd egy palotában fog élni a szőke herceggel, a fehér ló kint legelészik a százholdas pagonyban, míg a fiatalkorú focicsapat vigyorogva rohangál a baldachinos ágy körül.
Aztán telik az idő, az álmok maradnak, csak átalakulnak. Idővel elég lesz egy kisebb ház is, ha minden évben megvan a nyaralás. Rájössz, hogy egy focicsapatot lehetetlen itthon felnevelni. A herceg pedig barnán is jó.
Én jelenleg egy házat szeretnék, ahol mindenkinek külön szobája van. Két gyerek, néha egy nyaralás, akár csak egy kempingben. De ami a legfontosabb, hogy mindezt egy emberrel tudom csak elképzelni. Ahogy Őt magam mellé képzelem, a ház megtelik zsivajjal, kutyaugatással, mosollyal és nevetéssel. Álmos reggelekkel, esti összebújásokkal a TV előtt, nagy beszélgetésekkel. Látom Őt, tőle lesz ilyen az egész.
Persze ez még alakul, mármint a ház meg minden. Egyben azonban biztos vagyok. Nem akarok csalódni. Van egy kis vattacukorfelhő, még a gyermekkorból maradt, de abból nem engedek. Együtt színezni a képet, szeretni és szeretve lenni. Kicsit cukros, édes és rózsaszín, de kell. Vajon közeledek már?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.