Nekiugranék. Egyik pillanatban a nyakának a másikban szintén a nyakának, csak más felhanggal. Remegek. Egyik percben Érte, a másikban Miatta. Felhívnám. Egyszer kiabálnék, másszor könyörögnék.
Legszívesebben törnék-zúznék magam körül, mert gyűlölök függeni valamitől, valakitől méginkább. Összeszorul a mellkasom, odakapok. Koppan az első könnycsepp a műanyagon. Aztán egész zivatar követi.
Most visszafordítom a kérdést: Mit akarsz TE tőlem? Mégis mit gondoltál, hogy lesz? Mit vársz most? És én mit várok...???
Belül olyan vagyok, mintha egy viharfelhővel töltött lufi lebegne a gyomrom helyén. Könnyű, üres, mégis vészjóslóan kavarog, fekete, bármikor lecsaphat egy öles villám, ez a feszültség tartja sakkban a zsigereimet. Ujjaim néha ökölbe szorulnak. Megvakarom az orrom, csak hogy álcázzam vörös szemeimet. Újabb zivatar közeleg.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.