Arról már írtam, hogy a nyáron Amerikába mentem, de azóta ez a téma szóba sem került a blogon. Itt elmondhatom, hogy életem legszuperebb 3 hónapját töltöttem kint, dolgoztam, utaztam, kalandoztam, a legnagyobb gondom az volt, hogy az Irene hurrikán miatt plusz 10 napot kellett New Yorkban maradnom, de mivel ügyesen spóroltam, ez sem okozott különösebb gondot.
Amikor hazajöttem, akkor dőlt össze a világ. Hallottam én már mint is, hogy a nagyim beteg, kórházban van, de az, hogy mennyire, csak itthon látszott. Eltitkolták azt is, hogy a keresztapám meghalt, valamint a másik nagymamám is kórházban van, aki nem sokkal később szintén meghalt. A suli és a vállalkozás sem úgy alakult, ahogyan azt anno elképzeltük, elképzeltem, mindenki stresszes volt és kétségbeesett. Az már csak hab volt a tortán, hogy éppen senkinek nem tudtam ezen bánatomat elsírni, egyedül maradtam a problémáimmal.
Aztán valahogy teltek a hónapok. Ez a fél év rengeteg ajándékot hozott nekem. Voltak, vannak és mindig is lesznek kudarcok, de az öröm valahogy több volt...
Kezdjük azzal, hogy a zűrös pasiügyeim egy jó dolgot hoztak: egy jó barátnőt, akivel mostanság sülve-főve együtt vagyunk. Először össze akart hozni valakivel, aztán amikor a kísérlet kudarcba fulladt (mégsem illettünk össze a sráccal, van ilyen...) kiállt mellettem, vigasztalt, és mindig megtalálta a legjobb szót az adott szituációban. Csak remélni tudom, hogy ha ő került hasonló helyzetbe (ne adja az ég), én is tudok majd ilyen jó barátnő lenni!
A másik jó dolog, hogy végre elkezdtem dolgozni! Kellett a pénz, így egyre komolyabb helyekre adtam be a jelentkezésem, az első helyre fel is vettek. Hatalmas felelősség hárult rám, nagyon élveztem is, ennek ellenére váltani szerettem volna, mert éreztem, többre vagyok képes. És lám, ez is megvalósult, csütörtök óta a Nagy Cégnél dolgozom.
Harmadszorra pedig, párkeresés közben rengeteg értékes (és valljuk meg, nem kevésbé értékes, de igen csak fura) emberrel találkoztam, van, amiből barátság szövődött, van, ami elsikkadt, és van Imi, akivel úgy néz ki, komolyabbra fordulnak a dolgok. Végre van valaki, akivel megoszthatom örömöm, bánatom, figyel rám és felvidít, én pedig ugyan ezt tudom megadni Neki. Jó hogy van, jó Vele lenni!
Minden jó, ha a vége jó, mondják a nagyok. Amerika után fél évvel úgy néz ki, sikerül itthon is megtalálnom a helyemet.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.