Vándorlásaim

 Valóban, mint édes kis csengők, vonzottak a fához az éppen csak érő kajszik. Én meg csak álltam a fa alatt, nagy áhítattal és néztem felfelé, hogy melyiket válasszam. Mit sem törődve a közben a vállamon kopogó esővel, érte nyúltam, a legmagasabban lévőért, amit még egy kis nyújtózkodással elértem. Amint a kezemben volt, nem számított semmi, nem volt türelmem, még annyi se, hogy a házig szaladjak, ketté választottam még ott, és jó nagyot karaptam belőle. Az elmúlt napsütéses napok otthagyták noymukat a gyümölcsben, már így is, féléretten mézédes volt.

 Mikor végeztem az idei első kóstolásommal, lekapdostam még néhány gyümölcsöt és úgy szaladtam be a házba az eső elől. Kajszibarack és én mindig is különleges kapcsolatban álltunk és állunk a mai napig. Már nem tudnám datálni e kapcsolat kezdetét, de a barackfa emléke már a legelső emlékeimben visszaköszön. Ahogy állok az üvegház ajtajában és várom, hogy a könnyű nyári szellő leverjen egy sárga gömböt, amit én rögtön fel is kapok, szétválasztom az édes húst, majd még a magot is körberágcsálom. Aztán újabb kör a lehullott barack-szőnyegen. A nap végére a bokám is ragadt a szétmaszatolt kajszihústól, amelyen át kellett vágni a frissen hullott gyümölcsért.

Amikor felköltöztünk, sokáig nem volt kajszifánk. Én könyörögtem ki, annyi a gyümölcsfa és pont kajszi nincs! Hát lett. Mire a fa termőre fordult, valahogy mindig úgy alakult, hogy nekem már csak a lekvárból jutott, soha nem voltam itthon kajsziéréskor; Japánban kínáltak ananásszal, mangóval, nekem mégis az édes barackon járt az eszem; Tunéziában ott volt a datolya, de mivel a sárga labdát nem leltem, hát az se kellett. Idén, végre, sok év után itthon vagyok. És élvezem az első barackok savany-édes ízét, akár a vállamra csöpögő esőben is.