Vándorlásaim

 Ez volt a tegnapom. Még a hajnal hat órás kelés ellenére is. Reggel sorban álltam fél órát, csak hogy megkapjam a leleteimet, majd irány Buda. Időben ott voltunk (anyuval voltam, vagyis értsd: minimum fél órával a megbeszélt időpont előtt) a rendelő előtt. Ha addig bántott valami, most hálát mondtam Istennek, hogy "jól vagyok". A páciensek életkora nyolc és tizennégy év között változott, vagyis rendesen túlkoros voltam. Ilyenkor mindig az fut át az agyamon, hogy miért is vagyok én itt, amikor "jól vagyok", ők pedig mind szúrásra, vagy kórházi ágyra várnak. De az is lehet, hogy ez segített nem elhagyni magam, ugyanis nehéz úgy panaszkodni, hogy a melletted lévő ágyon egy 18 hónapos kisember fekszik, duplaannyi panasszal.  Kedvem van ilyenkor kicsit kérdőn felfelé nézni, de aztán meghallom, szülei boldogok, hogy megtalálták a Főorvos urat, egy hét alatt rengeteget javult az apró beteg állapota.

 A Főorvos úr mosolyogva fogadott, mint mindig, de amitől boldog lett a napom, az az, hogy mosolyogva is engedett el! "Ízületileg jól van, csaknem panaszmentes". Még szép, körbe tudtam volna táncolni a szobát! :) Mindezek ráadásaként még jó ügyben is jártam el, a tavalyi LEO-napról még mindig van néhány zsáknyi játék, könyv, az ORFI Gyermekosztálya pedig szívesen lát minden segítséget.

 Még az sem tudta elrontani a napomat, hogy ezután be kellett mennem az egyetemre! :) Ugyanis óra után két jó barátommal beültünk egy (kettő...) búzasörre egy kis kocsmába. Szólt a Kaukázus, csúszott a sör, nevettünk, komoly és komolytalan témák egyaránt szóba kerültek. Jó volt, mert Ők néha fájóan őszinték, de ezt egy sör mellett mégis könnyebb elviselni! :) Ebben a bódult hangulatban, vigyorogva metróztam haza.

 Este mehettem is vissza a városba, Fandrissal a Kogart házba voltunk hivatalosak, a "Fény a sötétben" Támogatói Estre voltunk hivatalosak, a Vakok Állami Intézetének szervezésében. Itt megköszönték a segítséget mindazoknak, akik adománnyal, műszerekkel, vagy tényleges támogatással segítették az intézet munkáját. A rendezvényt a helyszín, vagyis egy kortárs képzőművészek képeivel, plasztikáival megtöltött galéria tette érdekesebbé. Bele is szerettem egy képbe. Annyira elbűvölt, hogy a művészt és a címet sem sikerült észben tartanom (szégyen, de majd legközelebb megjegyzem). A képen éjszaka van, egy fiatal lány ül egy sziklán, előtte egy fiatal férfi, balkeze a nő combján. Az érintés meghitt, mégis mindketten másfelé, a lány az égre, a férfi a távolba néz. Merengenek, lehet, hogy ugyanazon, lehet, hogy teljesen máson. Valahogy nagyon illett az a kép a jelen lelkiállapotomhoz, mégsem szomorított el, inkább megnyugtatott.

 Hadd meséljek még az utamról a galériához. Leszálltam a Bajza utcánál, mert volt még időm, és sétáltam egyet az Andrássy úton. Elolvastam minden utcatáblát, belestem az ablakokon, a követségek udvarába és élveztem a kellemes időjárást. Ezt nagyon szeretem Budapestben, a régi önmagát. Olyan volt, mintha visszarepültem volna legalább 100 évet. Sokkal emberibb és élhetőbb Budapest volt ez, mint ma. Biztos vagyok benne, hogy valamelyik éjjel még megismétlem a sétámat, de igyekszem az élményt másokkal is megosztani.

 Tökéletes megkoronázása volt ez az én boldog napomnak!