Vándorlásaim

 Ma is sok helyen jártam, és mint mondtam, jártamban-keltemben figyelem az embereket. Ma sem volt ez másképp.

 A jelentéktelen kis nőre a 80-as troli megállójánam a babakocsiban mosolygó édes kisfiú miatt figyeltem fel. A gyerek vidám volt, mocorgott-mosolygott a kocsiban. A nő pedig állt, mint egy szobor, szemben az úttesttel, maga előtt a babakocsival és nézett egy távoli pontot. Egyszer csak, az úttest felől egy biciklista közeledett. Amint elérte a babakocsit, lepattant a bicikliről és leguggolt a gyerekhez, elkezdte becézgetni. Furcsa látvány volt, egy idegen csak úgy lehajol egy gyermekhez... de a nő meg sem mozdult. Talán nem vette észre a férfit? Hogy lehet az? Egy anya minden rezdülést észrevesz, pont azt nem, hogy egy idegen most már puszilgatja is a kicsit?

 A férfi felállt, a korláthoz támasztotta biciklijét és elkezdte simogatni a nő karját, de ő tartotta magát, meg sem rezdült, még a fejét sem mozdította el. A férfi párszor bátorítóan megszorította a nő karját, majd megcsókolta a nő babakocsin nyugvó kezét. Nem is csók volt, inkább futó puszi, de tele volt törődéssel. A szobor-nő nem esett ki a szerepéből, pedig a férfi igen kitartó volt. Végül felsírt a kisfiú a kocsiban. A nő lehajolt és megigazította a kicsin a kabátot, de közben mozgott a szája, pár szót mormolt, látszólag a férfinak szánta, de inkább maga elé pusmogott. Majd leguggolt, szorosan a lábai közé vette a babakocsit, védelmezőn. Ekkor a férfi újra kezdte, simogatta a nő karját. De szólni nem tudott.

 Egyszer csak a nő felállt és mereven megindult a járdán. Az elindulás olyan váratlanul érte a férfit, hogy az kapkodva fogta a biciklijét, de még így is nehezen tartott lépést a nővel, akinek látszólag nem volt ínyére a kísérője. Ekkor kisétáltak a látószögemből.

 Pár perc múlva megjött a trolim. Azzal a vággyal másztam meg a vaslépcső fokait, hogy viszontláthatom a furcsa párt. Kívnságom teljesült, utolértem Őket a trolival.

 A nő ment elől dacos arccal, a férfi két lépésre lemaradva, de mosollyal az arcán. Látszott rajta, hogy nem tud mit kezdeni a kezével, többször is fellibbentette, egy-egy bátortalan érintés-kísérlet volt ez, de elhalt, mielőtt kiteljesedet volna. A nő, mint egy katona, céltudatosan, vissza nem nézve haladt előre. Nem ment, nem is sétált. Haladt.

 Ekkor elhagyta őket a 80-as troli, de a gondolatam ott maradtak. Akaratlanul is az jutott eszembe, hogy mi lehet a férfi (szinte még fiú) bűne, akkora bűn, amivel ezt a bánásmódot kiérdemelte? Mert összetartoztak, ha most nem is, de valamikor, ezt lehetett érezni. Mi vihet rá egy asszonyt az ilyen viselkedésre? Nem jöttem rá. Csak egy dologért imádkoztam: bűnbocsánatért. A fiú számára.

 De a hóesés csak erőlködött tovább, hogy pelyheket csikarjon ki az apró vízcseppekből...