Meredek magam elé, le lettem kapva...a tíz körmömről. Csak mert egy percre elragadtak az érzelmeim, amiket annyira feledni, de legalább is titkolni akartam. Elég egy meghitt pillanat, máris eljár a szám és tessék...most ülök megsemmisülve és alig várom a holnapot. Azt a holnapot, amit délelőtt még borzongva utasítottam el. Most pedig a keblemre ölelném. Arra a kebelre, amivel képes lettem volna mindent megadni egy bólintásra. Lehozni a csillagokat, vagy paprikáskrumplit főzni, mindegy is tulajdonképpen. Mindent. Most pedig semmit. Remélem nem soha...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.