Vándorlásaim

 Tegnap este egy olasz barátom, Valentino megkezdte budapesti látogatását. Ezt ünnepelvén beültünk sörözni-vacsizni egy kellemes kis helyre. Jó volt felidézni az emlékeket, mégis csak másfél éve találkoztunk utoljára! Szívet melengető volt az este, főleg a nyitópálinka után! :)

 Éjfél után értem haza, szokásom szerint olvastam még az ágyamban fekve, de a fáradtság hamar letetette velem a könyvet. Ezután mély álomba merültem.

 Naivan azt hittem, hogy majd az este kellemes emlékei köszönnek vissza álmaimban, végre felülírva a sorozatos rémálmaimat, de ismét tévednem kellett. Megismétlődött, ami körülbelül egy hete minden éjjel, csak százszoros erővel. A napközben gyötrő kétségeim kivetítődtek az éjszaka mozivásznán, mint a legszörnyűbb horrorfilm. A legrosszabb, csalódás-álmok ezek. Mert ébren is tudom, hogy csalódni fogok Benne, de még reménykedem a mégsé-ben. Az álmok viszont nem hazudnak, nem áltatnak, hanem a legszörnyűbben megmutatják a valót. A tegnap még ennél is kegyetlenebb volt.

 Sírva, zokogva ébredtem. Még félálomban egy reflex kinyújtatta velem a karomat, kerestem valakit, akibe kapaszkodhatok, aki megölel és egy szavával megcáfolja az álom gonosz képeit. De kezemmel csak a levegőt kapartam.

 Eszembe jutott, hogy tulajdonképpen minden ilyen álmomban a halál öt stációját élem meg. De ez a halál egy eleve elvetélt dolog halálát jelenti. Tagadok, vagyis reménykedem, hogy velem ilyen nem történhet, hogy Ő nem ilyen, Ő nem tesz ilyen dolgokat. Majd dühös vagyok, amiért pont nekem kellett ebbe belecsöppennem, nyakig. Alkudozom, hogy ha talán egy kicsit olyan is, még elviselem, erős vagyok. Aztán mély depresszióba esem, látván, hogy nincs remény, az események sorozata égleg letépi a jótékony kendőt a szemem elől. És belenyugszom. Fáj még, hogy ne fájna, de belenyugszom.

 A poszt kicsit depresszív, ám én nem vagyok szomorú. Tanulok inkább a hibáimból és erősödöm. Mintha egy betegségből jönnék kifelé, már csak pár nap...