Vándorlásaim

  A legdurvábbat még nem is meséltem... Amikor még csak ismerkedtem, szokásom volt szemezni a buszon helyesnek ítélt pasikkal. De mivel eddig egyik sem szólított meg (én meg nem fogom, ugye), aznap is tét nélkül mosolyogtam és néztem, amit vissza is kaptam (ez másoknál is így volt). De mikor elérkezett a megállóm, úgy döntöttem, egy életem, egy halálom, ráköszönök a srácra. Suttogtam egy "szia"-t és kiléptem a metróajtón.

 Nagy mosolyogva álltam sorba a reggelimért, mikor megláttam, hogy leszállt velem és vár rám. Bemutatkoztunk egymásnak, és mivel egy irányba mentünk, folytattuk a beszélgetést. Elkérte az emailcímem, és mire a munkahelyemre értem, már várt is a levél, tele bókokkal.

 Néhány üzenet után jött a kérdés: van valakim? Fülig érő szájjal írtam, hogy pont nincs senkim, de azért visszakérdeztem, biztonságból. Hát itt ért az első sokk, visszaírt, hogy van valakije. Erre megírtam (nem mondom, hogy olyan könnyen), hogy akkor bocs, de ennyi volt, mire ő azt írta, hogy attól még beszélgetni lehet. Végül is...

 Megbeszéltük, hogy másnap is találkozunk, végigbeszélgettük az utat. Azt vettem észre, hogy barátnő ide, vagy oda, szívesen mosolyog rám, néz, még kicsit flörtölt is! Ennek jegyében megírtam neki, hogy szerencsés lehet a barátnője, ha neki is ennyit bókol. Jött a válasz:

1, A barátnő tulajdonképpen feleség.

2, Észrevette, hogy részemről ez nem csak ártatlan reggeli beszélgetés.

3, Őt ez nem zavarja, bármiben benne van, de akkor ezt gyorsan tisztázzuk, hogy én is...

4, Szóval akkor holnap ugyanekkor ugyan itt? 

 Tény, hogy piszkosul bejött a pasi (és csak 30 éves volt, manapság nem divat 30 évesen házasodni, na ja, jegygyűrűje persze nem volt...), de ez már nálam is kiverte a biztosítékot. Ha velem csinálná ezt a párom a hátam mögött, most inkább nem írom le, hogy én mit tennék vele... Pár nap múlva még jött egy email, érdeklődő, hogy akkor most mi lesz, de én már nem válaszoltam. Ha újra összefutunk valamelyik reggel, azért szívesen elmondom neki a véleményemet!