Vándorlásaim

 Elfogyott a könyv, nincs mit olvasnom. Ilyenkor úgy érzem magam, mint a kislány, aki egy szál hálóingben kiment a hóesést bámulni, de mögötte becsukódott az ajtó és neki nincs zsebe sem, amiben a kulcs lehetett volna. Kiszolgáltatott vagyok a világnak, nincs pajzsom.

 Nem tudom eldönteni, hogy jót vagy rosszat tettem azzal, hogy engedtem kibújni magamból a mocskos kis titkomat. Én megkönnyebbültem, de akire rábíztam? Pont én ne tudnám, kire mázsás súlyként nehezedik más titka? Sokat mondtam? Vagy keveset? Kellett nekem beavatkozni? Mi lesz most?

 Egyre többször érzem, hogy csak állok a világ előtt, egy szál hálóingben, télen. Hideg csípi a bőröm, de nincs vissza út, szembe kell néznem a világgal, az emberekkel. A jobb kezem a levegőben matat, keres valamit, valakit, és minél többet kapkodok eredmény nélkül, a könnyek annál jobban gyülekeznek a szemem sarkában. De sírni sem szabad, mert a hideg rögtön a szemem sarkába fagyasztaná az áruló fájdalom-cseppet. Néha kedvem lenne megállni Budapest legszebb részein és elbőgni magam. Hangosan, semmivel sem törődve.

 Erről eszembejut életem első nagy bőgése. A kollégiumtól hazáig egyfolytában zokogtam. A 103-as buszon a mellettem ülő néni a végállomás előtt megszorította a kezemet és azt mondta: Ne sírj kicsim, lesz még ezer! Egy ilyen nénire lenne most szükségem, valakire, aki a vállát kínálja nekem. Mert kibukott a titok, de nem csak neki fáj. Mint a forró főtt kukorica. Szorongatod, hogy kihűljön, s mikor továbbadod, már nem meleg, inkább csak langyos, a másikat már meg nem égeti, de a te kezedet már visszavonhatatlanul megégette.

 Én sem tudok elszámolni ezzel a titokkal!! Ott a nyom, a stigma, azzal mi lesz?? Ki fog engem megrázni, hogy ne legyek hülye megint??