Ha versenyt rendeznének huszonnégy leélt évem legrosszabb napjai között, a jelenleg még tartó 24 órám jó eséllyel indulna az aranyéremért.
109 km/h szél, eső = az áruda romokban, az üvegházon kívül semmi nem áll, asztalok felborulva, fák kicsavarva, kár ameddig a szem ellát.
Pedig a délelőtt még olyan volt, mintha a tengerparton nyaralnék, volt napsütés, 40 fok, sós lé (csorgott a szemembe), homok (a vermelőt gyomláltam).
Mindezek mellett még Párom sincs mellettem ma este (és még egy hétig nem), pedig vágyom a dícséretre, mint egy csaholó kutya, vágyom egy kedves szóra, egy simogatásra. Egy hétig megkaptam, megszoktam. Ezért most kivételesen fáj. De össze kell szednem magam, és lelket kell lehelnem Kedvesbe, aki szintén érdekes napot tudhat maga mögött, ki kell mondanom, hogy minden rendben, pedig nagyon nem, erősnek kell maradnom, de nőnek is, még fűrésszel a kezemben is. Nehéz, de végül olyan, mint a fény az alagút végén: az érzés, hogy meg tudom csinálni; a felismerés, hogy már meg is csináltam.
De azért, legbelül, nagyon mélyen egy kicsit fáj, hogy nem borulhatok Andris nyakába a nehéz nap után... Fájdalom? Inkább irigység, szomorúság, gyarló érzések és gondolatok kavarognak bennem, ha Andris itt lenne, minden sokkal könnyebb lenne. De Ő most edz és jól érzi magát. Én meg rosszul, hogy ilyen nehéz elengednem Őt, hogy ennyire önző vagyok. Egy olyan napon, amikor mindkettőnknek csak egy naaaagy ölelés hiányozna...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.