Bőszen integetek a hátsó sorból, vegyetek észre! Vegyetek emberszámba!
És most jönnek a kérdések...
...miért érzik egyesek úgy, hogy engem bárki mellé le lehet tenni? Miért hiszik, hogy nekem bárki jó?
...mitől érzik úgy, hogy fölöttem állnak annyira, hogy megmondják mit csináljak? Hogy más ossza be az időmet?
...ki jogosította fel őket a kioktatásomra?
A kérdéseket magamnak szegezem, keményen, mert én vagyok az egyetlen, aki válaszolhatok rájuk. Igen. Eddig hagytam magam, csöndes megfigyelő voltam, sodródtam az árral, jó volt a többség akarata is. De most ez nem kell, egy akarok lenni, nem pedig egy kis senki! Ugyanannyi jogom van az életem rendezéséhez, mint másnak a sajátjához. Akkor? A sarkamra kell állnom! Miért hagytam? Miért hagyom még most is?
Nem hagyom, vadul ugrálok a hátsó sorban. Végre észrevesznek. Utat török a könyökömmel, és ott állok elöl, más nem érdekel.
Érdekesek ezek az emberek. Megmondják neked, hogy mit tégy, és még Te érzed rosszul magad, amikor az ő lelkükön sokkal különb bűnök száradnak. Az ő kis világukban ők a főnökök, ám legyen. De a saját világomban én vagyok az úr(nő). Nem hagyom, hogy csak úgy átlépjenek rajtam, de nem ám!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.