Előttem egy szépen és gondosan felállított sakktábla. Az életem. Nézegetem, mert büszke vagyok rá. Aztán jön egy kedveskedő ismerős és alkarjával lesöpri a hadban álló bábúkat. És még mosolyog is hozzá.
Ártottam én neki valamit? Tettem valamit ellene? Hát nem könyörgök már pár éve, hogy árulja el, mivel ártottam én neki? De nem és nem. Ő kivár, a -számára- megfelelő pillanatban pedig rombol.
Csak egyszer érteném meg, mire jó ez: meglenne a kulcsom a világbékéhez!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.