Teli torokból nevetve kopog a sarkam lefelé a lépcsőfokokon. Fel sem tűnik a vasajtó súlya, úgy lököm ki magam a szikrázó napfénybe. Mire a szemem hozzászokik a fényhez, veszem csak észre a piros-fekete gépcsodát, no meg a mellette álló pasekot. Minden szó nélkül odasétálok, kacér mosollyal az arcomon, fejembe nyomom a felém nyújtott bukósisakot és mindezek után hagyom, hogy a kilógó hajamba kapjon a szél, ahogy szélsebesen magam mögött hagyom az épületet.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kommentezéshez lépj be, vagy regisztrálj! ‐ Belépés Facebookkal