Sokszor, amikor rossz kedvem van, vagy tanácstalan vagyok, igyekszem kapaszkodót keresni. Ilyenkor sorra veszem azokat a dolgokat, amiket feltétel nélkül szeretek. Sokszor a sok buta ember (me included) észre sem veszi, hogy mi mellet megy el. Vajon hányan gondolkodtak el azon, hogy milyen hálásak is lehetnek az Életnek, mert vannak szüleik, családjuk? Vajon hány embernek jut eszébe, hogy mennyire szerencsés, hogy van fedél a feje fölött? Miért van az, hogy a fejreállt autóból kiszálló ember az autóját siratja?
Miért nem vagyunk boldogok azzal, amink van? Álljunk meg néha egy kicsit, még ha el is sodornak a rohanó emberek, meg kell állni és észre kell venni, hogy milyen csoda az élet. És néha bizony kényszeríteni kell magad...
...és visszaemlékezni a kedvenc pillanataidra. Mint amikor télen hajnalban kilépek a behavazott utcára és én teszem meg az első lépést a friss hóban, amikor tavasszal visszamosolygok a cseresznyevirágokra, amikor kövér bárányfelhő vonul át a fejem felett, amikor gyermeki vágyakozással sétálok (néha szaladok) a szoboszlói strand felé, amikor feltűnik a rég nem látott kedves arca a tömegben, amikor kinyitok egy könyvet amelyet rég vágytam olvasni, amikor télen a paplan alá bújok, amikor önfeledten éneklek a kocsimban, amikor reggel édes álomból ébredek, amikor rámosolygok valakire és ő visszamosolyog, amikor elém hullik egy őszi levél, vagy amikor gesztenyét lelek a tavalyi kabátomban...
Kívánom, hogy mindenki találja meg ezeket a pillanatokat és erővel is idézze fel, amikor csak a sötét felhőket látja. Mert a sötét felhő is lehet gyönyörű, ha így nézzük...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.