Most értem haza. De az utam... :) Az egy dolog, hogy ilyenkor már üres a város, kisajátíthatom az utakat, de ma este mindezek tetejébe még iszonyatos köd is volt, a ködlámpa sem segített.
Ráhajtottam a gyorsforgalmi útra. Sokat mondok, ha 30 métert láttam magam előtt, mégis, nyomtam a gázpedált. Ismerem az utat, bekötött szemmel is végig tudnék rajta menni. De így mennyire más volt!
Előre néztem, sűrű fehérség, a visszapillantóból is ugyanez a kép fogadott. Az autóm úgy szelte a ködöt, mint hajó a habokat. Egy-egy felüljárón felébe kerekedtem, de ez a győzelem csak egy csatára szólt, nem háborúra. Ahogy ereszkedtem ismét bele a ködbe, feltámadt bennem egy érzés. Rohantam az ismeretlenbe, jó szokásom szerint. De most, ma ennél édesebb dolgot elképzelni sem tudtam. Körbevett a tejfehér köd. Ha lehet így mondani, hátborzongatóan megnyugtató látvány volt. A lámpák fénye néha pirosasra festette a gomolyagot, ilyenkor egy olcsó horrorfilmben éreztem magam; nem látni honnan jövök, kérdés, hogy merre tartok, egyedül szelem az utat, a ködöt. Máskor mindez a tömeg sárga volt, nyugalom játszott a szívem táján. De a legszebb akkor volt, amikor nem világította más, csak Lady fényszórói, enyém volt a köd, vele együtt a világ egy darabkája is. Mint amikor futsz a délibáb után, a köd is elérhetetlen maradt, kecsegtetett a keggyel, hogy elérhetem, megérinthetem, de amikor már azt hittem, hogy elég közel vagyok, a tejfehér felhő is suhant velem együtt.
Alig találtam meg az utcánk bejáratát. Mindent, mint egy nagy, tollas paplan a kisgyermeket, elnyelt a köd. Mindent. Nyugalom és béke. Tejüvegen át láttam ma este a világot.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.