Vándorlásaim

 Mondja valaki, hogy az egyetem nem az életre tanít!! Mind tudja ezt, aki legalább egyszer végigment egy "szipla" regisztrációs héten. Hát, most én is benne vagyok. Nyakig.

 Persze, nem először, de talán ennyi utánajárással járó félévkezdésem még nem volt. Vagy ez is olyan, mint a szülés, amint megvannak a tárgyak az indexben, el is felejti az ember a nehézségeket? Akkor: de várom már azt a gondtalan időszakot!

 Most egyelőre marad a rohangászás (ráadásul jóóó nagy egyetemünk van; parkkal, budai hegyeekkel, ezeregy lépcsővel) tanszékről tanszékre, onnan a dékániba, majd vissza a tanszékre, ahol a titkárnő félve, vagy szemünkbe röhögve küld minket ismét a dékáni irodába. Ilyenkor még az egyébként szelíd dékánis néni is vadállattá változik, látszik rajta, legszívesebben sürgetné integrációnkat a nagybetűs ÉLETbe, de legalább is kacérkodik a gondolattal, hogy felmond és az osztrák havasokba költözik, tehénpásztornak. De legalább is oda, ahol nincs neptun, pótdíj, kredit, CV-kurzus, túlcsúszó és mindezen szavakat sebesen váltogató hallgató.

 De vajh' az felmerül bárkiben is, hogy mit érez szegény hallgató (sic)? Nem jókedvünkből repetázunk mi sem, vagyis egy kicsit (mert ugye azért tücsök a tücsök, hogy hegedüljön), de alapvetően a cél közös: minél előbb befejezni az egyetemet! Vagyis, személyem szívesen rohangál tanszékről titkárságra (meg a mozgás sem árt, vizsgaidőszakban úgyis sokat ültem -újabb sic), ha látom, hogy van értelme. De annak van, ha egy órán belül négyszer mászom meg a meredek budai domboldalt, csak hogy az eredmény ez legyen: jöjjön vissza hétfőn.

 Szóval, tanuljuk az életet, cseppet se féljen senki, legalább is, szívni már mindenképpen tudunk, ha egyszer végre (és remélhetőleg önszántunkból) elhagyjuk a tanintézet óvó falait.