Manapság olaszos könnyedséggel siklom túl a napjaimon, így próbálom úzni a démonokat, melyek feladatok képében telepedtek a vállamra. Erősnek kell lennem, hogy bírjam őket, hogy ne adjam fel félúton. De legfőképpen magammal kell harcolnom, a belső démonjaimmal, nem hagyhatom, hogy átvegyék az irányítást. Elhatároztam, hogy csak a jó pillanatokra figyelek, igyekszem ezeket minél többször megélni, a rosszak felett pedig átsiklom, időt sem vesztegetek rájuk. Mert tudom, amint megélek egy rossz pillanatot, az másokra is kihat, akik akkor a közelemben vannak, és ezt nem hagyhatom!
Nem hagyhatom, mert most olyan szakaszát élem az életemnek, hogy elvesztegetett idő bármely bántó szó, a mosoly ami előre visz!
A pilanatok amikért élek: a szaladó országút a lábam alatt, a "fontos vagyok" érzés, Kedvesem illata, amikor a vállára hajtom a fejem, egymásra kacsintás a Dunaparton, magányos órák a laptopom előtt, kutakodás a régi emlékeim közt, séta a Külker felé, új barátok, jóízű csókok és a rossz érzés, amikor üres az ágy mellettem. Nem sietek élni, egyszerűen csak létezem. Végre magam határozom meg magam, és ez nálam nagy előrelépés. Nem valaki által, hanem valakivel létezni. Ez a nagybetűs ÉLET.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.