Marci, az ördög. Belém bújt. Bele a lelkem közepébe és nem hagy nekem nyugtot. Mint egy igazi vásott kiskölyök, folyton azon jár az eszem, mit eszel ki megint. Szorongok, hogy mi lesz vele, ha nincs mellettem. Ilyenkor néha elmorzsolok egy-két könnycseppet is. Feszít belülről a kis kópé, ha már éppen elfelejteném, hát lelki szemeim elé ugrik, hatalmas, csibészes vigyorral az arcán, mutatva sáros kezeit. Ez van, ha egy percig nem figyel oda az ember.
Homokvárat építeni vágyom. Meg vacsorát főzni, finomat. Meg felporszívózni a nappalit -néha éjjel 3-kor. Betakarni. Kilopódzni. Bosszankodni egy eltört tányér felett. Megcsókolni, ha hazaér. Ölbe kapni. Szájtátva galambokat bámulni. Este melléfeküdni. Nézni őket. Bármit feladni a Szentháromságért. Bármit, csak ezt a dinamitot vegyék ki innen bentről, mert nagyon feszít, könnyszikrákat hány a szemem...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.