Rossz álomból ébredtem, füst ízével a számban, pedig rég volt már az az egy szál cigaretta. Az íze, mint vattagombóc ott van a torkomban, se nyelni, se levegőt venni nem tudok.
Az nem lehet, hogy nem hiányzik neki az ölelésem, az nem lehet, hogy nem kell neki a csók, az lehetetlen, hogy magamra hagy ennyi szép emlék után, ennyi harcot megvívva! Nem tudom elhinni, hogy a szerelem, mint egy madár kiröppenjen az ember lelkéből úgy, hogy ne hagyná ott legalább az emlékét.
Úgy érzem erős vagyok, de meddig? Napról napra fogy az erőm minden könnycseppel, érzem, hogy repedezik a szívem. Persze, a repedések mentén forradás lesz, ami csak még nagyobbá teszi az éltető szervet.
Hogy lehet, hogy Te nem ezt érzed, ennyi idő után?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.