Az utóbbi három hétben többet láttam a városból, mint az elmúlt években. Akadt olyan este, hogy 120 kilométert kanyarogtam városhatáron innen és túl. Élő GPS-em irányított, én csak váltottam és adtam a gázt. Mindezt éjjel, a lámpák selymes fényében, ablakok kissé lehúzva, süvít befelé a hűvös, józanító levegő. Néztem, láttam, és beszéltem, és hallgattam, és nevettem. Amikor megfogta a kezem a váltón, legszívesebben végig hármasban mentem volna. Amikor a szenvedélyéről mesélt, szívesen néztem volna a szemébe, de nem téveszthettem szem elől az utat. Már magamtól járom a nyolcasokat a háztömb körül, hogy parkolóhelyet találjak. A legutóbb már észre sem vette. A kátyúk üteme zakatol a fejemben: Nekem. Kell. Akarom.
Apró pici dolgok, amiken megdobban a szívem. Egyre több, egyre többször. És ilyenkor mosolygok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.