Vándorlásaim

Tavaly ezen a napon végeztem el az utolsó simításokat a csomagomon, amit majd másnap a reptérre viszek, hogy sokadmagammal Amerikába repüljek, hogy ott töltsem a nyaramat.

 Ma pedig ülök a gép előtt és sóvárogva nézegetem barátaim képeit, bejegyzéseit. Irigykedem, hogy ők ott vannak, és bosszankodom, hogy én pedig itthon.

 Tudom, most annak kellene az eszembe jutnia, hogy viszont itthon van munkám, nem is rossz, és így biztosíthatom a jövőmet hosszú távra. Vagy annak, hogy kinőttem már az ilyen kirándulásokból. Vagy esetleg annak, hogy itthon van párocskám, aki mellett végre megállapodhatok, míg ha kimennék, akkor valószínűleg elveszíteném. Vagy hogy hamarosan nagy feladatok várnak itthon rám, mint keresztanya, és Marciról is gondoskodnom kell. És hogy nyaralni majd elmegyünk itthon.

 Mégis, azt hiszem hamarosan összetrombitálom az itthon maradottakat egy sörre, mert nem bírom ezt az ürességet, ami bennem van...

 Tudom hogy fáj. Azért csinálom! Tudom, hogy minden szavam feltép egy sebet. Azért mondom! Tudom, hogy mindezt tudod, érzed, hogy ez neked szól. Csak azért sem hagyom abba!

 Vasárnap történt. Kisnyuszik reményében settenkedtem Frici nyuszi ketrece felé Zsuzsi nyuszival a kezemben. Éreztem, hogy ficánkol, de tudtam fogni. Aztán, pár lépésre a céltól, Zsuzsi rándult egyet és kiugrott a kezemből. Talpra esett, de már éreztem, hogy baj van, mert nem szaladt el.

 Itt van a súly a vállamon, hogy az én hibám. Ha nem félek a karmolástól és szorosabban fogom. Ha 5 perccel később hozom fel. Ha hagyom anyut aludni és nem erőltetem ezt az egészet. Rengeteg a ha, és ott a véletlen-faktor is, mégsem tudok megbocsátani magamnak.

 Tehetetlenül ültem az állatorvosnál, és azóta zombiként járok a világban. Csak egy kis nyuszi, de a szívünk csücske volt. Pont szombaton szorongattam meg jó ideje először.

 Viszlát nyuszimama, remélem jó sorod lesz!

 Váhhháááhhhháááhhhhááááááááá :DDDDDD

 Véletlenek márpedig vannak. Igen, néha Miss Fortuna egy bitch, de legtöbbször jól jöttem ki a véletlenekből.

 Véletlen a barátnőm pasijának a szobatársa is látta a képemet és levelezni kezdtünk. Ebből a véletlenből lett az első komoly kapcsolatom.

 Véletlen megálltam cipőt kötni a suliban, pont egy plakát előtt. Így jutottam ki Amerikába, ami életem egyik legmeghatározóbb élménye volt.

 Véletlen ültem le a fiú mellé, mert ott volt hely, beszélgetni kezdtünk és véletlen, vagy sem, közös téma lett az autók és a harcművészet. A sztori innen ismerős.

 És véletlen bukkantam rá a másik társkeresőre, és soha előtte, de akkor levelet írtam egy srácnak, aki véletlen nem volt kőbunkó, mint az eddigiek. Ő Imi.

 Véletlenek, sors, akárhogy is nevezzük, állok elébetek!