Vándorlásaim

 Szétszakadok. Az okosok azt mondják, ez idővel jobb lesz, hát, nálam ez pont fordítva van. Nem tudok megbirkózni az érzéssel, a helyzettel, amit teremtettem magamnak. Nem tudom feldolgozni, hogy ezt tényleg én tettem, és hogy tényleg nem lehet helyrehozni. Bárhányan mondják a felelősség nem csak engem terhel, súlyát mégis csak én érzem, mégis én vagyok, aki alulmaradtam.

 Ha meggyónnám, könnyebb lenne? Szeretném ezt érezni, de nem hiszek benne. Mint ahogy magamban sem hiszek többé. Egy áramlat magával húzott a víz alá, és fogy a levegőm, de a felszín nagyon messze van, minden nap jobban érzem, hogy nem fogom elérni. Hogy belebukom. 

 Nem tudom felfogni, hogy nincs többé, az agyam sem tudja feldolgozni ezt az információt. Úgy érzem, ha nem építhetek egy időgépet most, azonnal, elveszek. Megfulladok. Félek. 

 Úgy néz ki ismét utazom! Irány Amerika. Lelépek majd' 3 hónapra egy amcsi táborba felszolgálni. Camp Equinunk and Blue Ridge, Pennsylvania. Még egy hónap, de már nagyon várom, nem tudok megülni a fenekemen. Tervben van, hogy innen tájékoztatom ismerőseimet, családtagjaimat élményeimről, feltéve, hogy a körülmények (internet!!!) adottak lesznek, mert sok mindent hallottam már a kinti állapotokról. Már csak 10 vizsga, és repülök!!! Álom! :)

  Kislányként mindenki elképzeli, ahogyan majd egy palotában fog élni a szőke herceggel, a fehér ló kint legelészik a százholdas pagonyban, míg a fiatalkorú focicsapat vigyorogva rohangál a baldachinos ágy körül.

 Aztán telik az idő, az álmok maradnak, csak átalakulnak. Idővel elég lesz egy kisebb ház is, ha minden évben megvan a nyaralás. Rájössz, hogy egy focicsapatot lehetetlen itthon felnevelni. A herceg pedig barnán is jó.

 Én jelenleg egy házat szeretnék, ahol mindenkinek külön szobája van. Két gyerek, néha egy nyaralás, akár csak egy kempingben. De ami a legfontosabb, hogy mindezt egy emberrel tudom csak elképzelni. Ahogy Őt magam mellé képzelem, a ház megtelik zsivajjal, kutyaugatással, mosollyal és nevetéssel. Álmos reggelekkel, esti összebújásokkal a TV előtt, nagy beszélgetésekkel. Látom Őt, tőle lesz ilyen az egész. 

 Persze ez még alakul, mármint a ház meg minden. Egyben azonban biztos vagyok. Nem akarok csalódni. Van egy kis vattacukorfelhő, még a gyermekkorból maradt, de abból nem engedek. Együtt színezni a képet, szeretni és szeretve lenni. Kicsit cukros, édes és rózsaszín, de kell. Vajon közeledek már?

 -De azért írhatsz, ha hiányzom.

 -Értem a célzást.

Sajnos én is értem. Itt fagyoskodok a gép előtt, mert aludni azt nem tudok. Izgulok? Félek? Aggódom? Valahogy minden együtt. Ilyenkor mindig a legrosszabb esetek tolakodnak a fejemben, de a valóságban (valószínűleg) már édesen alszol otthon a meleg ágyadban.

 Nincs kívánságom más, csak egyszer, egyszer mondd Te először, hogy "szeretlek". Akkor végre el is tudnám hinni.

 Hiányzol Régi Te! Tőled mindig kaptam smst este, elalvás előtt. Mindig Te mondtad elsőnek, hogy hiányzom, és hogy szeretsz. A Te szemedben mindig ott volt a pajkos csillogás. Mindig Te öleltél át engem. 

 Hiányzol. Persze, azóta én is változtam. Tanultam is ezekből, de még mindig szeretem, ha viccelődsz velem reggel az ágyban, vagy megnyugtatsz egy öleléssel és a hajamba suttogott szavakkal. De most már én is adni akarok, jobban, mint előtte.

 Furcsa ez az egész. Én csak annyit adhatok, amennyi erőt Tőled kapok, Te pedig csak abból építkezel, amit belőlem nyersz. Ezért kell jó szorosan ölelnünk egymást, hogy ne dőljünk el. 

 Minden bekezdés egy újabb gondolat, viszont minden gondolat ugyanoda vezet: Hiányzol Régi Te, de megelégszem Veled is.