Vándorlásaim

  Megvolt az első verseny, az első sikerek és bukások. 130 fős mezőnyben egyedüli lányként.

 6 fordulót játszottam. Az elsőben egy remegő kezű kissrác vert meg 2-1-re. Másodszor nyertem, egy fiatal fiú ellen. Harmadszor egy volt nemzeti bajnok vert el elég rendesen. Negyedszer 1,5-0,5-ös döntetlent játszottam időtúllépés miatt, sokáig tartottam magam erős lapok ellen. Ötödszörre szintén nyertem, a kisfiú elég morcos volt, de nem játszott túl tisztán. Az utolsó forduló pedig szintén 2-1 lett az ellenfél javára.

 Úgy gondolom az eredményből is látszik, hogy kiálltam magamért, nem hagytam magam, és úgy, hogy csak egy hónapja kártyázom, nem is olyan rossz teljesítmény. Élveztem nagyon. Már azt nézegetem, hogy hol lesz a következő... Hogy mikor tudok elmenni és válogatni magamnak néhány angyalt, akik a kedvenceim lettek... Mikor játszhatok megint?

 A hétvége enélkül is igen eredményesre sikerült. Csütörtökön megnyertük a Henkel Innovációs versenyét a suliban Erikával, mint másnap és szombaton kiderült: jó csapatot alkotunk! Muffint sütöttünk és pletykáltunk, majd szombaton Erika kiállt mellettem, ha valaki, kihasználva a gyakorlatlanságomat, jogtalan pontokat akart beütni nekem, vagy ha én elfelejtettem valamit, segített. Jó kis hétvége, kellene még ilyen, sok...

  Az milyen, hogy az exem azzal a csajjal jön össze, akivel már egyszer megcsalt? Mindennek tetejébe iwiw-en még mindig fent vannak nála a közös képeink. WTF? :D És még ő oktatott ki, hogy ne legyek féltékeny... De utálom az ilyen ribancokat. 

  Az utóbbi három hétben többet láttam a városból, mint az elmúlt években. Akadt olyan este, hogy 120 kilométert kanyarogtam városhatáron innen és túl. Élő GPS-em irányított, én csak váltottam és adtam a gázt. Mindezt éjjel, a lámpák selymes fényében, ablakok kissé lehúzva, süvít befelé a hűvös, józanító levegő. Néztem, láttam, és beszéltem, és hallgattam, és nevettem. Amikor megfogta a kezem a váltón, legszívesebben végig hármasban mentem volna. Amikor a szenvedélyéről mesélt, szívesen néztem volna a szemébe, de nem téveszthettem szem elől az utat. Már magamtól járom a nyolcasokat a háztömb körül, hogy parkolóhelyet találjak. A legutóbb már észre sem vette. A kátyúk üteme zakatol a fejemben: Nekem. Kell. Akarom. 

 Apró pici dolgok, amiken megdobban a szívem. Egyre több, egyre többször. És ilyenkor mosolygok. 

  Érzem, hogy bennem van. Érlelődik, forog bennem, egyre nagyobb lesz, mint a friss hóval lepett lejtőn leguruló hógombóc. Formálódik, de még nem tudom a felszínre hozni. Pedig addig érzem, nem szabadulok. Remélem, hamarosan elmesélhetem ezt a történetet.

 Teli torokból nevetve kopog a sarkam lefelé a lépcsőfokokon. Fel sem tűnik a vasajtó súlya, úgy lököm ki magam a szikrázó napfénybe. Mire a szemem hozzászokik a fényhez, veszem csak észre a piros-fekete gépcsodát, no meg a mellette álló pasekot. Minden szó nélkül odasétálok, kacér mosollyal az arcomon, fejembe nyomom a felém nyújtott bukósisakot és mindezek után hagyom, hogy a kilógó hajamba kapjon a szél, ahogy szélsebesen magam mögött hagyom az épületet.