Vándorlásaim

  Arról már írtam, hogy a nyáron Amerikába mentem, de azóta ez a téma szóba sem került a blogon. Itt elmondhatom, hogy életem legszuperebb 3 hónapját töltöttem kint, dolgoztam, utaztam, kalandoztam, a legnagyobb gondom az volt, hogy az Irene hurrikán miatt plusz 10 napot kellett New Yorkban maradnom, de mivel ügyesen spóroltam, ez sem okozott különösebb gondot.

 Amikor hazajöttem, akkor dőlt össze a világ. Hallottam én már mint is, hogy a nagyim beteg, kórházban van, de az, hogy mennyire, csak itthon látszott. Eltitkolták azt is, hogy a keresztapám meghalt, valamint a másik nagymamám is kórházban van, aki nem sokkal később szintén meghalt. A suli és a vállalkozás sem úgy alakult, ahogyan azt anno elképzeltük, elképzeltem, mindenki stresszes volt és kétségbeesett. Az már csak hab volt a tortán, hogy éppen senkinek nem tudtam ezen bánatomat elsírni, egyedül maradtam a problémáimmal.

 Aztán valahogy teltek a hónapok. Ez a fél év rengeteg ajándékot hozott nekem. Voltak, vannak és mindig is lesznek kudarcok, de az öröm valahogy több volt...

 Kezdjük azzal, hogy a zűrös pasiügyeim egy jó dolgot hoztak: egy jó barátnőt, akivel mostanság sülve-főve együtt vagyunk. Először össze akart hozni valakivel, aztán amikor a kísérlet kudarcba fulladt (mégsem illettünk össze a sráccal, van ilyen...) kiállt mellettem, vigasztalt, és mindig megtalálta a legjobb szót az adott szituációban. Csak remélni tudom, hogy ha ő került hasonló helyzetbe (ne adja az ég), én is tudok majd ilyen jó barátnő lenni!

 A másik jó dolog, hogy végre elkezdtem dolgozni! Kellett a pénz, így egyre komolyabb helyekre adtam be a jelentkezésem, az első helyre fel is vettek. Hatalmas felelősség hárult rám, nagyon élveztem is, ennek ellenére váltani szerettem volna, mert éreztem, többre vagyok képes. És lám, ez is megvalósult, csütörtök óta a Nagy Cégnél dolgozom.

 Harmadszorra pedig, párkeresés közben rengeteg értékes (és valljuk meg, nem kevésbé értékes, de igen csak fura) emberrel találkoztam, van, amiből barátság szövődött, van, ami elsikkadt, és van Imi, akivel úgy néz ki, komolyabbra fordulnak a dolgok. Végre van valaki, akivel megoszthatom örömöm, bánatom, figyel rám és felvidít, én pedig ugyan ezt tudom megadni Neki. Jó hogy van, jó Vele lenni!

 Minden jó, ha a vége jó, mondják a nagyok. Amerika után fél évvel úgy néz ki, sikerül itthon is megtalálnom a helyemet.

  A nagyim 88 éves, az idén lesz 89. Ő egy szupernagyi, még annak ellenére is, hogy mostanában kicsit betegeskedik. Pontosabban láthatóan romlik az állapota, mióta nyáron elkapta valami, azóta kórházban is volt, nem is keveset. Éjszakánként nem tud aludni, már nem szalad úgy fel-le a lépcsőn, mint annak előtte. Mintha kicsit össze is ment volna.

 Erre ma, mikor bemegyek a konyhába mit csinál éppen? Süteményt. Merthogy megkívánta a sósat, és sütött gyorsan egy tepsivel. És mosolyog. Na ILYEN egy szupernagyi!

  Már éppen lemondtam arról, hogy felhívjanak Nagy Cégtől a gyakornoki állással kapcsolatban. A régi irodában kevesen voltunk, sok volt a meló, és a főnök sem lett kedvesebb, de amíg nincs más, tűrnöm kellett.

 Épp volt pár perc szünet a sok teszt és interjú között, megnéztem a telefonomat, amin egy sms várt Nagy Cégtől, hívjam vissza őket állás ügyben. Még aznapra behívtak egy interjúra. Pontban 5kor munkahely kapuján ki, irány a DM, szemceruza, fülbevaló megvesz, visszarohan sminkelni a kihelyezett tükrökhöz, és még így is negyed órával a megbeszélt időpont előtt megérkezik.

 Az interjú nem volt túl hosszú, de rögtön a HR vezetővel beszélgettem. Úgy búcsúztunk, hogy megbeszéltük a második kör időpontját, szerdára.

 Kedden vizsgáztam, meg szerdán délután is, délelőtt úgy mentem be a régi helyemre, hogy ha sikerül ma az interjú, holnap már csak felmondani jövök be. Ismét rohanás, interjúra. A második körön az egész HR osztály részt vett.

 Életem legrosszabb interjúja volt. Ennyire apró kis senkinek nem éreztem még magam. Az egyik nő olyan kérdéseket tett fel, amiket, ha másoktól kapok, rég kiakadtam volna! (Én: Szeretek emberekkel dolgozni. Ő: Mit jelent ez? WTF??) Igyekeztem higgadtan válaszolgatni nekik, de amikor kijöttem úgy éreztem, hogy tuti nem vettek fel. Hallottam már stresszinterjúról, de nem hittem volna, hogy ilyen stresszes lehet...

 Ezután még vizsgázni mentem, mert nem volt elég a szívatásból mára. Úgy voltam vele, hogy ha meglesz jó, ha nem, tojok rá... Mire azonban kijöttem a vizsgáról, újabb sms várt Nagy Cégtől. Felhívtam őket és megtudtam, felvettek, másnap kezdhetek!

 Így csütörtökön felmondtam. Nem is vártam mást, főnököm levegőnek nézett, és még szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem köpött le, ahhoz képest, ahogy rám nézett... 9kor már munkába is álltam Nagy Cégnél.

 Egyszerűen imádom! Az első naptól kezdve felelősségteljes feladatokat bíznak rám, én felelek egy csomó képzésért, pénteken már én készítettem el egy adatlapot az egyikhez! A második munkanapomon!!! 

 Azt hittem itt vége is a hétnek, de nem. A vizsgám is sikerült! Valamint Imivel is találkoztam a héten többször is, és nagyon jól éreztem magam Vele. Ha a lángoló nagy szerelemben már nem is hiszek, azért a találkozásokat nagyon várom. És igen, már megint mindenkinek Róla beszélek! :)

 Ennyi lenne röviden múlt hetem története. Történt néhány apró rossz dolog is, de eltörpülnek a soksok jó mellett...

  A legdurvábbat még nem is meséltem... Amikor még csak ismerkedtem, szokásom volt szemezni a buszon helyesnek ítélt pasikkal. De mivel eddig egyik sem szólított meg (én meg nem fogom, ugye), aznap is tét nélkül mosolyogtam és néztem, amit vissza is kaptam (ez másoknál is így volt). De mikor elérkezett a megállóm, úgy döntöttem, egy életem, egy halálom, ráköszönök a srácra. Suttogtam egy "szia"-t és kiléptem a metróajtón.

 Nagy mosolyogva álltam sorba a reggelimért, mikor megláttam, hogy leszállt velem és vár rám. Bemutatkoztunk egymásnak, és mivel egy irányba mentünk, folytattuk a beszélgetést. Elkérte az emailcímem, és mire a munkahelyemre értem, már várt is a levél, tele bókokkal.

 Néhány üzenet után jött a kérdés: van valakim? Fülig érő szájjal írtam, hogy pont nincs senkim, de azért visszakérdeztem, biztonságból. Hát itt ért az első sokk, visszaírt, hogy van valakije. Erre megírtam (nem mondom, hogy olyan könnyen), hogy akkor bocs, de ennyi volt, mire ő azt írta, hogy attól még beszélgetni lehet. Végül is...

 Megbeszéltük, hogy másnap is találkozunk, végigbeszélgettük az utat. Azt vettem észre, hogy barátnő ide, vagy oda, szívesen mosolyog rám, néz, még kicsit flörtölt is! Ennek jegyében megírtam neki, hogy szerencsés lehet a barátnője, ha neki is ennyit bókol. Jött a válasz:

1, A barátnő tulajdonképpen feleség.

2, Észrevette, hogy részemről ez nem csak ártatlan reggeli beszélgetés.

3, Őt ez nem zavarja, bármiben benne van, de akkor ezt gyorsan tisztázzuk, hogy én is...

4, Szóval akkor holnap ugyanekkor ugyan itt? 

 Tény, hogy piszkosul bejött a pasi (és csak 30 éves volt, manapság nem divat 30 évesen házasodni, na ja, jegygyűrűje persze nem volt...), de ez már nálam is kiverte a biztosítékot. Ha velem csinálná ezt a párom a hátam mögött, most inkább nem írom le, hogy én mit tennék vele... Pár nap múlva még jött egy email, érdeklődő, hogy akkor most mi lesz, de én már nem válaszoltam. Ha újra összefutunk valamelyik reggel, azért szívesen elmondom neki a véleményemet!

  Hát borzalmas volt... Levélben szimpatikus, 10 évvel idősebb, ezek alapján egy határozott fellépésű, értelmes fiatalembert vártam volna.

 Ehelyett kaptam egy zárkózott, szégyenlős, kicsit sem érett fiút, aki 3 óra beszélgetés alatt sem volt képes a szemembe nézni, de még rám se. Komolyan, a vége felé már én próbáltam a tekintetébe kerülni, ő meg bújt el előle, tiszta fogócska.

 Nem egyszerű normális értékrenddel rendelkező, nem sérült, nem frusztrációból falat építő pasit találni, akinek még neadjisten munkája is van, és el is lehet vele beszélgetni. Ismét kezdek oda jutni, hogy elég. Hogy én aztán többet nem. Meg hogy lesz, ami lesz (fáj, igen, hogy végül csak igazad lett, kedves Dezső...). Az élet élvezetére sincs időm új munkám mellett, szóval marad, ami most belefér: véletlen találkozások, rövid emailek és soksok barát.