Az előbb írtam decemberről, most mégis szóba kerül a tavasz. A kertünkben áll egy kis liliomfa, aki eltévesztette az évszakot. A minap láttam, hogy nyitogatja kis, rózsaszín bimbóit. Barna, hidegtől óvó rügypikkelyeit ledobálta és most áll, várva a napot, mint amikor nyáron várom, hogy az az egy szem, árnyékot vető bárányfelhő elvonuljon a nap elől. Bizakodón és türelmetlenül. Pontosan, ahogyan a tavaszt várjuk.
Irigylem a kicsi fát a bátorságáért. Szeretnék én is olyan bátor lenni, hogy kinyitom testem-lelkem az új-bizonytalannak. Levetkőzni minden kétséget és félelmet és bízni az előreláthatatlanban. Kiállni a színre és feltartott kézzel várni és remélni. De az is elég lenne, ha meg merném nyitni a szívem az ismeretlen és az új előtt, nem félve az újabb csalódástól. Azt mondják, ez az élet, ki kellene próbálnom...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.